Kiadó: Maxim kiadó
Beszerezhetőség: könnyű
Eredeti cím és megjelenés: Tomi Adeyemi: Children of Blood and Bone, 2018
Februárban még a Black History Month alkalmából két könyvet választottam elolvasásra. Ebből az egyik volt Tomi Adeyemitől az Orisha legendája trilógia első része, a Vér és csont gyermekei.
Ifjúsági fantasyként azt hihetnénk, nem illik a Black History Month keretei közé, de a története bizonyította, hogy mennyi köze van ehhez az eseményhez.
Orisa földjén valaha létezett mágia, és hatalmas tisztelet övezte a mágusokat, akik képesek voltak irányítani. Aztán egy nap a varázslat eltűnt, a király pedig parancsba adta a mágusok megölését. Ez volt a Lerohanás éjszakája, amikor a főszereplő Zélie is végig nézte édesanyja kivégzését.
Azóta több év telt el, a mágusok utódait - akiknek fehér hajuk mutatja, hogy különleges erők birtoklására születtek - elnyomásban és szegénységben tartják. A remény azonban felvirrad számukra, mikor újra megjelenik egy elveszettnek hit tekercs, amelyik képes visszaadni a kiválasztottaknak erejüket. Zéliere vár a feladat, hogy elutazva a szent templomba véghez vigye a szertartást a tekerccsel, hogy a mágia visszatértével fellázadhassanak elnyomóik ellen.
A könyv három nézőpontból íródott. Az első és legfontosabb természetesen Zélie nézőpontja, aki lényegében a főszereplő és így kiemelkedik a másik kettő közül. Harcias leányzó, aki akkor cselekszik amikor nem kellene, akkor beszél, amikor nem kellene, rosszabbnál rosszabb döntéseket hoz, és persze folyamatosan veszélybe sodor mindenkit, aki kedves a számára. Zsigerből unszimpatikus volt. Tipikusan az a tinikarakter, aki állandóan pofázik, de egy ellenállást nem tud normálisan megszervezni. Mindig a nála okosabbak döntenek, ő meg csak úgy van, néha agonizál kicsit, meghazudozik, hogy lehetőleg minél többen meghaljanak miatta, helyette. Szóval nem, határozottan nem az én emberem, semmilyen szinten nem tudott megérinteni.
A második nézőpont Amari hercegnőnek, a gonosz király lányának jutott. Ő az, aki kicsempészi a szent tekercset, majd Zélievel összefutva társául szegődik kalandos utazására. Elnyomott hercegnő, aki arra vágyik, hogy szabad legyen, és ezt meg is tapasztalja az út során, melynek végére igazi harcos hercegnő lesz. Az ő személye is elég tipikus, de nála legalább láttam jellembeli fejlődést, és a végére egészen megkedveltem.
A harmadik személy, akinek a fejébe láthatunk, szintén az egyik királyi csemete, Inan herceg, Amari bátyja. Ő indul a kis csapat után apja parancsára, hogy visszahozza a testvérét és persze a tekercset. Neki volt a legérdekesebb a története, hisz ő nem csak egy fizikai, hanem egy lelki utazáson is részt vesz. Egyfelől vágyik apja, a király elismerésére és ezért bármire hajlandó, de közben Zélienek köszönhetően megismeri a mágusok utódainak igazi helyzetét, és belátja, hogy változásokra van szükség, mert a mostani Orisa vérre és árulásra épült fel, így pedig nem létezhet egy ország. Természetesen Zélievel elmélyül annyira a kapcsolata, hogy így megjelenik egy se veled, se nélküled romantikus szál a kötetben.
Rengetegszer megkérdőjelezi önmagát, ami néhol már idegesített, de mivel ő volt a legérdekesebb helyzetben, mindig kíváncsian vártam a gondolatait, hogy meg tudjam hogyan dönt a következő szituációban.
Az abszolút kedvencem Zélie bátyja, Tzain volt, aki a legjózanabb karakter volt az egész történetben és imádtam, amikor jól kiosztott a kishúgát. Határozottan szükség volt a jelenlétére, hogy növelje a színvonalat.
A világ felépítése egész érdekes volt, plusz pont a térképért. Bár nem tudok sokat az afrikai mítoszokról, hiszem, hogy sokat merített belőlük az írónő, ha már egyszer ez a kutatási területe. Mondjuk az elemek irányítása határozottan nem újdonság, ez erősen az Avatar sorozatra emlékeztetett. Az istenekkel való összekapcsolódás viszont adott egy új megközelítést a dolognak. Ami kicsit megzavart azok az afrikai fogalmak voltak, amelyek sem a szövegben, sem lábjegyzetben nem kaptak magyarázatot, azoknak én nézegettem utána, hogy legalább el tudjam képzelni miről van szó.
A történetet mondanivalója egyértelmű: a megbélyegzés, a kirekesztettség, a túlkapások elleni harcra felszólítás. Gondolom a kiválasztottak fehér haja sem véletlen. A szerző pár mondatban össze is foglalja, miért született meg ez a könyv, hogyan segített az írás abban, hogy levezesse dühét, amit akkor érzett, amikor arról olvasott, hogy amerikai rendőrök afroamerikaiakat lőttek le, "elvileg" minden ok nélkül.
Az elvileg szó azért került idézőjelbe, mert vagy valóban önvédelem történt, vagy rendőri brutalitás, erről valószínűleg végeláthatatlan lehetne vitatkozni, amit most nem szeretnék. Tiszteletem az írónőnek, hogy őszintén elmondta a könyv létrejöttének okát, és hogy fantasy könyvének a szórakoztatáson túl van egy sokkal mélyebb célja és jelentése.
A folytatásban mindenesetre kíváncsi leszek, hogyan fogja tovább vinni a történetet, nem csak a befejezés miatt, hanem azért is, hogy megtudjam, a mágusok valóban tettek-e olyasmit, amiért megérdemelték a Lerohanást - ezzel pedig bizonyítja, hogy minden éremnek két oldal van - vagy maradunk az egysíkú jó-rossz párharcánál.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése