Kiadó: Maxim kiadó
Magyar megjelenés: 2020
Oldalszám: 400
Formátum: puhatáblás
Sorozat: Orisha legendája 2.
Beszerezhetőség: könnyű
Eredeti cím és
megjelenés: Tomi Adeyemi: Children of Virtue and Vengeance, 2019
Számomra nagyon ritka, hogy egy sorozat elolvasása után rögtön folytatom is a második résszel. Egyik legnagyobb hibám, hogy ahelyett hogy a folytatással foglalkoznék, hagyom, hogy egy másik könyv ragadja meg a figyelmem. Idén azonban ezt a klasszikus hibát is igyekszem kiküszöbölni az olvasási szokásaimból, ezért is történhetett meg az a csoda, hogy folytattam az Orisa legendája sorozatot.
Most pedig, szépen kiírom magamból az összes neheztelést, ami olvasás során felgyülemlett bennem.
Mivel második kötetről van szó, az értékelésem sok spoilert fog tartalmazni, ennek tudatában tessék tovább olvasni.
Első kötetről az értékelésem itt olvasható:
Tomi Adeyemi: Vér és csont gyermekei
A második rész onnan folytatja, ahol az első abba maradt. Orisa földjére visszatért a mágia, csak épp nem úgy, ahogy mindenki képzelte. A mágus leszármazottakon kívül sokan mások is kaptak erőt, pontosan úgy ahogy Inan. A hajukban megjelenő fehér csík jelzi, hogy ők a titanok, akik szintén képesek a mágusok erejéhez hasonló mágiát birtokolni, csak sokkal erőszakosabb és brutálisabb módon.
Orisában tehát kitör, vagyis inkább folytatódik a harc, egyik oldalon a fiatal, szabadságra vágyó mágusokkal, akik az Ilyka nevű felkelésbe tömörülnek, míg a másik oldalon Inan és Amari édesanyja, a királyné áll titánjaival, aki mindent megtesz, hogy trón hatalmát megtartsa.
Adott a két ellentétes tábor, a szituáció teljesen világos, ahogy az is hogy az írónő ezt baromira elkaszálta. A mágusok csapata olyan mint egy megvadult tinédzser banda, akik hősnek képzelik magukat, de közben le sem szarják az egyszerű embereket, azaz a kosidánokat, akiknek se különleges képességük, se pénzük. Szerencsétlenek beszorulnak két tábor közé, és meglepő módon csak a királyné csapata van rájuk tekintettel. Ezért bármennyire is ők a rosszfiúk ebben a történetben, az ő céljaik és tetteik sokkal világosabbak és befogadhatóbbak voltak számomra.
Aztán meg volt egy pillanat, amikor mindenki harcolt, ölt összevissza, olyan áldozatok születtek, amelyek fölöslegesen túl nagyok és túl drámaiak voltak. Mintha az írónő hirtelen pánikba esett volna, hogy még növelni kell a tétet, különben megunják az olvasók a sztorit. Közben meg csak azt érte el, hogy nyálasan hatásvadász lett az egész.
A főszereplők pedig (sóhajt hosszan és hangosan), a főszereplők ismételten lefárasztottak.
Zéliet még mindig utálom. Nyavalygó, hisztis, őt mindig mindenki bántja, ő nem jó vezetőnek de azért klánfőnök lesz, ő egy rakás szar de azért szuper mikor körbe ünneplik, ja és persze megint kinyírat maga körül pár embert mert nem képes józan megfontol döntésre. Szóval rendben van, hogy az első részben még kis bénácska, de hogy a második részben ez még hatványozódik, na az is biztos. Nuku fejlődés. Egyetlen jó pillanata volt, mikor néhány embert megmentett a könyv végén, ott úgy éreztem egy pillanatra felnőtt. Aztán bang!, megint hagyta magát megszívatni. Nem tudtam sírjak, vagy nevessek.
Amaritól úgy váltam el, hogy kedvelem, erre szemtanúja lehettem a mélyrepülésének. A kedves harcos lányból egy féltékeny hisztis liba lett. Mint akinél beragadt a lemez, egyfolytában ismételgette, hogy ő a királynő, miközben senki még csak le se sz*rta, hogy ki ő. Kavart jobbra balra, majd elkezdtek Zélievel valami furcsa személyiség cserét játszani. Mikor az egyik békét akart, a másik harcolni akart, majd fordítva, és ezt legalább háromszor megtették. Egyszer még oke, de többedjére már unalmas húzás volt, tét nélküli. Majd a könyv végén, mikor cselekedhetett volna, eljátszotta az "Én jobb vagyok ennél, és nem teszek ilyet." klisét, amivel garantálom, hogy élete legnagyobb hibáját vétette és a harmadik kötetben végig ezen fog keseregni
Spoiler kezdette
Inan, a drága Inan meg csinálta tovább, amit az első részben elkezdett. Hagyta, hogy az anyja az orránál fogva vezesse, mint korábban az apja. Közben Zélie után ácsingózott, de mikor tehetett volna valami igazán fontosat, akkor meg minden kicsúszott megint az irányítása alól és hagyta, hogy egy rakás ember meghaljon. Ugyanazokat a köröket futotta, mint az első kötetben. Csak akkor még érdekelt, hogy mi lesz, most meg már nem. Zélie és Amari pedig ugyanúgy bedőltek neki, mint korábban, miközben százszor elmondták maguknak és egymásnak is, hogy nem hisznek neki többet. Erre tessék. Igazából meghalhatott volna az első könyv végén, nem hiányzott volna a másodikból.
Spoiler vége
Roën érdekes karakter, de még mindig nem tudom elképzelni, hogyan is nézhet ki. :'D Egyszerre arab és ázsiai a fejemben, és még nem sikerült eldöntenem melyiknek adjak teret. A dumáját bírom, és a stílusát is, csak kár hogy sokat hazudik. Igazából ő lenne itt a sármos rosszfiú, akinek le kéne vennie a lábáról engem olvasót, de annyira Zéliere van szabva, hogy engem nem tudott meghódítani. Egyelőre. Talán majd a harmadik kötetben?
Akit teljesen sajnáltam, hogy háttérbe szorult, az Tzain. Néha felbukkant, elpufogtatott egy-két biztató vagy vigasztaló semmitmondó szót, aztán megint eltűnt. Vártam, hogy esetleg mint mágia nélkül élő ember, hajlandó lesz a hozzá hasonlók védelmében szólni, de semmi. Csak a Zélie és Amari közötti villámhárító volt, annak se túl jó. Kihasználatlannak érzem a karaktert, miközben abszolút lenne joga csinálni vagy szólni valamit.
Ami kellemes meglepetést okozott a könyvben, az a harci jelenetek leírása. Azokat a részeket olvasva kifejezetten izgultam, hogy mi lesz, milyen megoldással élnek majd a szereplők. A különböző mágiák megjelenítése, esetleges együttműködése pedig nagyon jó volt. Beleláthattam milyen természetűek, hogyan működnek, és ezekben mind rengeteg potenciál van a jövőre nézve. Ráadásul sikerült egy elég komoly függővéges befejezést gyártani a könyvnek, amiből halványlila gőzöm sincs, hogy térnek vissza a topra a szereplők, vagy egyáltalán milyen véget szán nekik az írónő. Ez pedig még mindig kíváncsivá tesz annyira, hogy ha kijön a befejezés, akkor annak az elolvasására is hagyjak majd időt.
Ezenkívül azonban továbbra is azt mondom, hogy csak egy, tehát 1 szereplő lenne, akit teljes szívemből tudnék kedvelni, az sokkal jobbá tette volna az olvasás élményét.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése