Magyar megjelenés: 2020
Oldalszám: 504
Formátum: puhatáblás
Sorozat: Az alkimista lányának különleges esete 1.
Beszerezhetőség: könnyű
A híres whitechapeli gyilkosságok, egy titkos társaság és öt elszánt nő, ezek Theodore Gross Locus-díjas első regényének alapjai. Szereplői mind ismertek már, hisz a viktoriánus korszak rém- és detektívtörténeteinek ismert és kevésbé ismert szereplőit hívta új életre, hogy hősöket vagy ellenségeket kreáljon belőlük. Ez az alap ötlet pedig nagyon jó, Alan Moore Különleges Úriemberek Szövetsége képregénye, illetve az abból készült A szövetség című film óta tudjuk, hogy ez képes jól működni.
Sajnos azonban a főszereplő hölgyeknek - talán egyet kivéve - kevéssé sikerült közel kerülniük a szívemhez, mint ahogy abban először reménykedtem, és a kivitelezés sem pont olyan volt, mint ami nekem tetszik.
Dr. Jekyll halála óta a felesége és lánya nehéz helyzetbe került. A gyilkos Mr. Hyde, nem csak a családfőtől, de a vagyonuktól is megfosztotta a két nőt, így évekkel később a fiatal Mary Jekyll édesanyja temetése után szembesül a ténnyel, hogy gyakorlatilag nincs öröksége. A rámaradt dokumentumokból azonban az is kiderülni látszik, hogy Mr. Hyde továbbra is Londonban tartózkodik. Mivel annak idején a férfi első áldozatának családja jutalmat helyzet kilátásba a gyilkos megtalálása esetén, Mary nyomozni kezd az ügyben. Segítséget a híres Sherlock Holmestól és társától, dr. Watsontól kér, a nyomok azonban Hyed helyett egy vadóc leányzóhoz, Dianahoz vezetnek. Mary befogadja a kislányt, és miközben mélyebbre ássa magát az ügyben, Holmes mellett belekeveredik a whitechapeli gyilkosságok miatt folytatott nyomozásba is. Így derül ki, hogy Hydenak és egy bizonyos titkos alkimista társaságnak is köze van a halálesetekhez. A társaság utáni kutatásban jutnak el a fogságban szenvedő Beatrice Rappaccinihez, majd a cirkusznál dolgozó Catherine Moreauhoz és Justine Frankensteinhez. A lányok összefognak, hogy megállítsák a titkos társaságot, akik annak idején belőlük is szörnyetegeket kreáltak...
Theodore Gross megtette azt, amit a viktoriánus korszak írói sosem mertek volna: a híres történetek - Dr. Jekyll és Mr. Hyde, Dr. Moreau szigete, Frankenstein, Sherlock Holmes esetei, Rappaccini lánya - középpontjába a nőket helyezte a tudós férfik helyett. Az eredeti művekben kihasznált, háttérbe szorított, áldozatként kezelt hölgyek ezúttal a sarkukra állnak, hogy saját szavaikkal, saját szemszögükből meséljék el mi is történt velük pontosan, és hogy ezúttal nem hajlandók megfutamodni, felveszik a kesztyűt azokkal a férfiakkal, akik a tudomány nevében követnek el gaztetteket. Ezzel az írónő adott egy erős gender-fordulatot a munkájának, ami valóban eredeti ötlet.
A regény olyan volt, mint egy szuperhős csapat film, amelyben a tagok először találkoznak, megismerik egymás múltját és természetét, és végül néhány hiba után a film - esetünkben a könyv - végére csapattá, közösségé formálódnak.
A csapat vezetője egyértelműen Mary Jekyll. Gyakorlatilag ő a főszereplő, akivel minden kezdődik, és akinek nagyjából végig a szemszögéből olvashatjuk az eseményeket. Neki ugyan nincs különleges képessége, de ő hozza össze a lányokat, ő biztosítja a csapat bázisát, ő az aki próbálja megoldani a rejtélyt. A nyomozói technikákat pedig nem mástól, mint Sherlock Holmestól igyekszik eltanulni. Mindezek ellenére folyamatosan megkérdőjelezi saját fontosságát, különleges társai mellett kevésnek érzi magát. Ettől olyan szerencsétlenkedő lett a karaktere, ráadásul a nyomozás során néha a legalapvetőbb nyomokat sem vette észre, vagy ha mégis, hagyta hogy elbizonytalanítsák a többiek. Ettől nekem határozottan nem volt szimpatikus. Tipikusan az a karakter, akit jól megráztam volna a vállainál fogva, hogy szegye már össze magát, mert nem érünk rá az önsajnálatát hallgatni. Mondanám, hogy erősödik a jelleme a könyv végére, de nem tapasztaltam javulást.
Az viszont lenyűgözött, hogy néha egész nap nem evett semmit és ettől nem lett semmi baja. Talán ez az ő különleges képessége. :D
Diana Hyde - azt hiszem már a neve is beszédes - a nyomornegyedből származó árva, akinek nincs lakat a száján, és igazi kis majomként mászik fel ide-oda, tör fel zárakat, surran ki-be. A beszólásait azonban kevéssé találtam viccesnek, ahogy a viselkedése sem neveletlenségről tanúskodott számomra, hanem bunkóságról. Bár értettem a természetének okát, de akkor is idegesített.
Beatrice Rappaccinire voltam a leginkább kíváncsi a csapatból, ugyanis az ő története volt az egyetlen, amit nem ismertem. A Rappaccini lánya Nathaniel Hawthorne amerikai író elbeszélése, ami 1844-ben jelent meg. Főszereplője a Padovában élő Giacomo Rappaccini kutató, aki mérgező növényeket tenyészt kísérleti céllal. Az ő lánya a szépséges Beatrice, akiről szerintem elég annyit mondanom, hogy ősanyja a DC karakter Méregcsóknak.
Jelen könyvben Beatrice igazi úrihölgy, akinek szépsége mindenkit rabul ejt, de csak addig, amíg rá nem jönnek mire képes. Ennek ellenére mégis ő lesz a csapat gyógyítója, aki igyekszik jóra használni a tudását. Egyelőre kevéssé mutatta meg magát, saját történetének elbeszélése, illetve információk átadása után úgy éreztem, háttérbe szorult, és ezek utána nem sokat csinált.
Catherine Moreau volt, aki a legjobban tetszett az egész brigádból. Bár a Dr. Moreau szigetét még nem olvastam, a történettel nagyjából tisztában voltam, és tudtam mire számíthatok tőle, ráadásul az ő háttér története a legizgalmasabb szerintem. A kissé gyilkos, emberkerülő természete, ami határozott jellemmel párosult, nekem nagyon bejött. Talán ő volt az egyetlen, aki nem félt aktívan kivenni a részét a harcból, ezért a könyvben ő cselekedett a legtöbbet. Írói hajlaminak hála pedig neki köszönhetjük Az alkimista lányának különleges esetét is, mert a történet szerint, ő az aki elkezdi papírra vetni a velük történt eseményeket.
Mary Shelley Frankenstein vagy a modern Prométheusz írását nagyon szerettem, és érdekes volt látni mit tett ehhez hozzá ez a könyv. Justin nézőpontjából olvasni az eseményeket nosztalgikus volt. Hosszú élete alatt tartó menekülése és viszontagságai ugyanúgy megfogtak, mint az eredeti mű esetében. Hiába volt azonban nagy ereje és tudása, nem tudta ezeket érdemben megmutatni, ugyanis folyton ájuldozott és az ágyat nyomta szegény.
Végezetül a férfi szereplőkről néhány szót. Nekem Sherlock Holmes-dr.Watson páros sosem volt a kedvencem. Egyszerűen nem szeretem a stílusukat. Ráadásul Holmes Maryvel - meg úgy minden női karakterrel - elég sokszor volt lekezelő, én a lány helyében hamar faképnél hagytam volna. Még szerencse, hogy a végére elismeri a hölgyek segítségét, de így sem tudta belopni magát a szívembe.
Ami még jelentősen zavart bennük, hogy nem tudtam eldönteni, az idősebb kiadásukat képzeljem magam elé vagy a Robert Downey Jr-Jude Law féle fiatal verziót. x) Mert a viselkedésük egy az egyben a régi verzió volt, de ahogy a szerző a szerelmi szálakat kezdte bevezetni, szívesebben vettem volna, ha a fiatalabb kiadásban jelennek meg a lelki szemeim előtt. Tudom, hogy ebben a korszakban nem a kis korkülönbség volt a divat - ahogy manapság sem kell feltétlen annak lennie - de az én kis világomban ez működik.
Ami a kivitelezésben annyira nem tetszett, az az írásokban megjelenő kiszólások, vagy inkább beszólások. Ahogy fentebb írtam, a sztori szerint Catherine az, aki a könyvet írja, ő pedig lehetőséget adott a lányoknak, hogy hozzá szóljanak a szituációkhoz. Így viszont a cselekmény közbe lettek beékelve rövid vagy éppen hosszú párbeszédek, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Néha nem is voltak témába vágóak és zavart az ott létük, néha oldalakkal előre lelőtték a poént, aminek meg nem láttam értelmét.
Talán azoknak nagyobb élmény az olvasás, akik nem ismerik az eredeti regényeket, mert így minden apró részlet új nekik, de nekem, aki aki ismerte korábbról a szereplőket, kevés újdonsággal tudott szolgálni. A Jekyll-Hyde rejtély az elején kifejezetten untatott. A háttérben munkálkodó alkimista társaság ötlete azonban nagyon tetszett.
Azok, akik szeretik a viktoriánus korszakot, némi steampunk beütéssel, nem hiszem, hogy csalódnának a regényben.
Bár nekem volt, ami nem volt szimpatikus, mégis folytatni fogom, ha megjelenik a következő rész. Nagyon kíváncsi vagyok, kik fognak még felbukkanni a lapokon és hova fejlődnek a hősnők. Mindenesetre Budapest, Erdély, és Van Helsing nevének említése, már adott nekem egy tippet, hogy merre lesz menet majd. ^^
Köszönöm, hogy velem tartottál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése