Kiadó: Művelt Nép kiadó
Magyar megjelenés: 2019
Oldalszám: 256
Formátum: puhatáblás
Sorozat: - Beszerezhetőség: könnyű
Eredeti cím és megjelenés: 旅猫リポート Tabineko Report, 2012
Még a megjelenésekor megvettem ezt a kis könyvet - ami amúgy azóta is sikerlistás, nem véletlen módon -, de sajnos csak idén jutottam el oda, hogy végre elolvassam.
A könyv szövege nagyon gördülékeny, olvastatja magát a történet, és gyakorlatilag egy nap alatt kiolvasható, ha az ember neki ül. Nekem a vége mégis kissé döcögősre sikeredett, de nem a szomorú végkifejlet miatt, ami már az elejétől borítékolható, hanem mert úgy éreztem a szerző túlzásba esett. Túlságosan hatni akart az érzelmekre, ahelyett, hogy megvárta volna, hogy a történet magától hasson.
A történet főszereplője Szatoru Mijavaki, egy fiatal japán férfi. Mindezt annak ellenére állítom, hogy sosem olvashatunk az ő szemszögéből, mindig csak a többiek szemén keresztül látjuk, ismerjük meg múltját és jelenét.
Az első aki - és a későbbiekben többször visszatérve hozzá - mesél róla, a macskája, Nana, aki a neve ellenére egy kandúr, és aki a címben szereplő utazó macska. Nana az összeismerkedésüktől kezdi a történetet, hogyan lett kóbor macskából Szatoru házi cicája, majd rátér közös utazásukra. Szatoru ugyanis egy rejtélyes okból kifolyólag nem lesz képes a jövőben szeretet macskájáról gondoskodni, ezért végig látogatja közeli barátait, hogy kire bízza majd Nanát a továbbiakban.
Nana stílusa nagyon humoros, olyan igazi "teszek a világra" dölyfös macsek, aki nem rejti el a véleményét és simán beszól, de persze az emberek magukra vessenek amiért nem értik a kifinomult macska nyelvet. De ha Szatoruról van szó, akkor a szíve abszolút a helyén van, és képes akármit megtenni a férfi kedvéért.
Mellette még szót kapnak Szatoru barátai, Koszuke az általános iskolából, Josimine a középiskolából, házaspár Szugi és Csikako a fősikoláról, majd Noriko, a férfi nagynénje. Mind elmesélik, hogyan kötődnek Szatoruhoz, közben pedig a saját életüket és problémáikat is megismerjük, amelyeket végül Szaturo tanácsai oldanak meg.
Nagyon élveztem a leírásokat, amelyekkel a szerző ajándékozott meg. A tenger, a végtelenbe nyúló virágmezők, a Fudzsi-hegy látványa mind ott voltak a lelki szemeim előtt. Ez által éreztem azt, hogy én is része vagyok Szatoru és Nana utazásainak, és amikor megpihentek, hogy gyönyörködhessenek az adott tájban, tökéletesen éreztem a békét, amit japánok annyira képesek átérezni, és amit szerintem a szerző meg akart nekünk, olvasónak is mutatni.
Elképesztő, hogy egy ember miként képes több különböző, egymásnak ismeretlen személyt összekapcsolni, összehozni. Az ismeretségi hálózatok szövevénye, amiben újabb kapcsolatok - barátságok, szerelmek - képesek kialakulni, mindig is lenyűgözött, ez pedig tökéletesen megjelenik ebben a történetben. Szatoru fontos barátai neki és Nanának köszönhetően kerülnek közel egymáshoz, jó érzés volt olvasni, ahogy barátok lettek.
Ami a történet legvégét illeti, természetesen szomorú lettem, bár ahogy az elején mondtam, nagy meglepetést nem okozott a végkifejlet. Azért sem kellett zsepiért nyúlnom, mert maga az egész könyv egy felkészítés volt, és a szomorúságom ellenére képes voltam egy halvány mosollyal az arcomon becsukni a könyvet. Annak ellenére ami történt, bennem a volt a "Mégis minden rendben." érzés. Bárcsak minden búcsú ilyen könnyű lenne.
Egyetlen egy dolgot sajnálok a kötettel kapcsolatban, hogy a szerző túl sokat akart belezsúfolni szegény Szatoru életébe. Nem szeretem, amikor a főszereplőt folyamatos, némely esetben érezhetően fölösleges sorscsapások érik. Amikor azt hinnénk, hogy már nem lesz semmi, a szerző direkte mégis újabb szörnyűséggel sújtja szegény karaktert. Ilyen a valóságban biztosan nincs, nem is kellett volna erőltetni.
 |
| Fudzsi |
Nagyon élveztem a leírásokat, amelyekkel a szerző ajándékozott meg. A tenger, a végtelenbe nyúló virágmezők, a Fudzsi-hegy látványa mind ott voltak a lelki szemeim előtt. Ez által éreztem azt, hogy én is része vagyok Szatoru és Nana utazásainak, és amikor megpihentek, hogy gyönyörködhessenek az adott tájban, tökéletesen éreztem a békét, amit japánok annyira képesek átérezni, és amit szerintem a szerző meg akart nekünk, olvasónak is mutatni.
Elképesztő, hogy egy ember miként képes több különböző, egymásnak ismeretlen személyt összekapcsolni, összehozni. Az ismeretségi hálózatok szövevénye, amiben újabb kapcsolatok - barátságok, szerelmek - képesek kialakulni, mindig is lenyűgözött, ez pedig tökéletesen megjelenik ebben a történetben. Szatoru fontos barátai neki és Nanának köszönhetően kerülnek közel egymáshoz, jó érzés volt olvasni, ahogy barátok lettek.
Ami a történet legvégét illeti, természetesen szomorú lettem, bár ahogy az elején mondtam, nagy meglepetést nem okozott a végkifejlet. Azért sem kellett zsepiért nyúlnom, mert maga az egész könyv egy felkészítés volt, és a szomorúságom ellenére képes voltam egy halvány mosollyal az arcomon becsukni a könyvet. Annak ellenére ami történt, bennem a volt a "Mégis minden rendben." érzés. Bárcsak minden búcsú ilyen könnyű lenne.
Egyetlen egy dolgot sajnálok a kötettel kapcsolatban, hogy a szerző túl sokat akart belezsúfolni szegény Szatoru életébe. Nem szeretem, amikor a főszereplőt folyamatos, némely esetben érezhetően fölösleges sorscsapások érik. Amikor azt hinnénk, hogy már nem lesz semmi, a szerző direkte mégis újabb szörnyűséggel sújtja szegény karaktert. Ilyen a valóságban biztosan nincs, nem is kellett volna erőltetni.
Olyanoknak ajánlom ezt a könyvet, akik macskabolondok vagy szeretik a japán mentalitást - esetleg egyszerre mindkettő -, de még ha ez a két dolog nem is áll hozzájuk közel, de mégis egy kedves, szívhez szóló történetet szeretnének olvasni a gyász feldolgozásáról, barátságról, szeretetről.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése