Kiadó: Animus
Magyar megjelenés: 2009
Oldalszám: 184
Formátum: keménytáblás
Sorozat: -
Beszerezhetőség: nehéz - már csak antikváról
Eredeti cím és
megjelenés: My Sister Jodie, 2008
Ahogy a korábbi Jacqueline Wilson-nal kapcsolatos posztomban írtam, az írónő többször előfog kerülni most már a blogomon, és a helyzet úgy hozta mostanság még egy könyvet olvastam tőle.
A tesóm nem semmi szintén egy olyan írása volt a szerzőnek, amivel korábban nem volt dolgom, és csak a tartalom nyújtott támpontot, hogy mire számíthatok majd, de a vége így is mellbe vágott.
A várva várt mesebeli kastély helyet azonban egy romhalmaz fogadja őket, és az iskolai népek is egészen különösek. Pearl mégis megtalálja a helyét, itt végre nem piszkálja senki a tudásvágya miatt és barátai is lesznek, miközben Jodie egyáltalán nem tud beilleszkedni a szerinte "sznob" társaságba, egyre jobban elvadul és még az iskolai kertésszel is kikezd.
A könyv végül egy tragikus csattanóval zárul.
Bár a történetet a tizenegy éves Pearl meséli, a főszerepben igazából ketten vannak: Pearl és a nővére, Jodie.
Pearl kedvelhető kislány, de nekem néhol már túlságosan visszafogott volt. Gyakorlatilag semmit nem mer önállóan csinálni, nem formál önálló véleményt, nem játszik egyedül, mindig csak Jodie így, Jodie úgy. Nekem már volt ahol ez frusztráló volt, de aztán elfogadtam ezt a helyzetet, mert végül is ebből tudta levezetni az írónő, hogy Pearl hogyan is tanul meg elszakadni a nővérétől, és az önállóság útjára lépni. Mivel a régi életükben nem voltak barátai, az új iskolában azonban bőven akadnak. Végre van kikkel játszania, kikel beszélgetnie, akik arra kíváncsiak, hogy ő mit tud és nem arra, hogy Jodie milyen. Így pedig új fordulatot vesz minden, hisz lehet, hogy már a kezdetektől sem Pearl-nek volt szüksége Jodie-ra, hanem Jodie-nak Pearl-re.
Jodie már nagyobb talány volt számomra. Igazából egyáltalán nem értettem a zavaros viselkedését, de hát nekem nem is volt soha ilyen lázadó korszakom, mint neki. Nem bírtam a stílusát, hogy mindig neki kell a központban lennie, és folyamatosan pofázott. Szó szerint. :P Mégis, a kötet végére egyre jobban megsajnáltam. Folyamatosan jöttek az utalások, a nyomasztó jelek, hogy ha ez így megy tovább, valami nagyon rossz fog történni, és be is következik a tragédia, ami amúgy elkerülhető lett volna.
Sajnáltam, hogy nem derült ki a kötet végén, hogy miért volt olyan problémás, de lehet nem is kellett kiderülnie. Mert vannak akik egyszerűen ilyen nehéz esetek, és ha nem jól kezeljük őket, akkor baj lesz a vége.
A lányok anyja részéről mindenesetre hatalmas hibának tartottam, hogy folyamatosan olyan életet akart rájuk erőszakolni, amilyet ő nem élhetett és ami szerinte olyan csodás, ahelyett hogy hagyta volna, hogy ráleljenek a saját útjukra. Az édesapjuk jó fej volt, de az ő részéről meg nem ártott volna némi atyai szigor.
A könyv maga olvasmányos volt, és a folyamatos feszültségkeltés miatt, izgatottan vártam a végkifejletet, ami tényleg szívbe markoló volt.
A mellékszereplők is mind érdekesek voltak. Az igazgató feleségének, a tolószékbe kényszerült Mrs. Wilberforce-nak a helyzete nagyon megrendítő volt. De ugyanígy a Pearl-lel összebarátkozó Harley, a langaléta fiú története is, aki inkább nyárra is az iskolában maradt, csak ne keljen az anyjával és annak a legújabb férjjelölt gazdag pasijával lennie.
Szomorú és tanulságos történet volt arról, hogy semelyik gyermeket nem szabad hagyni elkallódni, és hogy a testvéri szeretet milyen erős kötelék tud lenni.
Mivel a vége tényleg erős, ezért csak nagyobbaknak ajánlom kézbe vételre, 11-12 éves kortól.
A könyvhöz készült egy izgalmas book trailer is:
Köszönöm, hogy velem tartottál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése